Interjú a könyvről a Metropolban:

Emberfalatkák magyarosan

• Gángoly Attila
• 2012-06-18 18:08

Idén jelent meg a Révai Digitális Kiadó gondozásában Czéh Zoltán regénye „Embert enni” címmel, fülszövegében „veszélyes és kihagyhatatlan” találkozásra invitálva az olvasót.

Érdemes megrettennünk a cím és a nem kevésbé baljós borító láttán?
– Előre semmiképp. Ráérünk olvasás közben, amikor magától is bekövetkezik a dolog. Csalok persze: nincsenek a regényben kannibálok, senkit sem tűznek villahegyre – szó szerint legalábbis. Átvitt értelemben annál inkább. Átvitt értelemben minden szereplőm emberevő, ki így, ki úgy. A végletes önzés ösztöne hajtja őket, ez teszi tönkre, de ez is emeli a magasba mindannyiukat. Minden találkozásuk létharc, minden emberi kapcsolatuk a tápláléklánc egy szeme. Önmagában is borzongató mindez, de még tetézheti annak megtapasztalása, mennyire nem fantasztikus ez a regényvilág, hogy milyen könnyedén otthonra lelhet benne az olvasó.

Az Embert enni nem horror tehát. De akkor mi? Ön hogyan kategorizálná a könyvet?
– Én bűnregénynek nevezném a legszívesebben. A bűn teremt közös nevezőt a szereplők sorsában, de nem jogi vagy erkölcsi fogalomként, sokkal inkább puszta „technikai” eszközként. Szentesítheti-e a cél az eszközt, valóban nem fáj-e a másiknak, amit elhallgatunk előle – efféle kérdéseken rágódik a könyv. „Bűnregény” feliratú polc persze (egyelőre) nemigen van a könyvesboltokban… Szerelmes regény? Persze, mindenképp. Vagy lélektani? Igen, az is. És művészregény, és thriller, és riportkönyv a 21. század hajnaláról… Ezek mind szóba jöhetnek, és még sok egyéb. A gond nélkül kategorizálható, „szabályos” könyvek olvasóként is kevéssé vonzanak. Csakis egy nyitott, kíváncsi, kockázatvállaló szövegnek lehet esélye arra, hogy megragadja a valóságot, ledöntse, két vállra fektesse, és mélyen a szeme közé nézzen. Tanítom is az irodalmat, és gyakran tapasztalom, milyen fontos élmény egy-egy ilyen diadal, mikor egy középiskolás egy regényből felpillantva csodálkozik rá valamire.

Apropó, regény: regény egyáltalán az Embert enni? Több különálló szövegből áll, egymást nem folytató történetekkel, más-más helyszínekkel, szereplőkkel…
– És más-más stílussal, számmal-személlyel: nem ilyen a „klasszikus regény”, ez kétségtelen. De olyan sem, mint a Don Quijote, vagy a Moby Dick, netán az Amerikai Psycho. Ezeket nevezném én „nyitott, kíváncsi, kockázatvállaló” regényeknek. Ennek a műfajnak éppen a szabadság a lényege, ahogy az volt húsz, vagy százhatvan, vagy négyszáz évvel ezelőtt is. Nem gondolnám ugyanakkor, hogy az Embert enni történetei ne folytatnák egymást. A könyv egyik főkérdése éppen a „klasszikus” cselekményesség ügye. Hogy miért mesélünk történeteket. Kíváncsiak vagyunk-e a többiek történeteire. Hogy hogyan keletkeznek a mi történeteink, milyen viszonyban vannak azok az emlékeinkkel, vágyainkkal és tetteinkkel. A főszál minden további nélkül elmesélhető a filmajánlók modorában: „A súlyos magánéleti és alkotói válsággal küszködő írónő egy nap tündökletes tehetségre bukkan az egyetemi kreatívírás-szemináriumon. A találkozás egyszerre örömteli és ijesztő: a lány mintha az ő megír(hat)atlan történeteit írná, mintha az ő életéből táplálkozna…” Valami ilyesmi. Ebből bomlik ki aztán egy kissé szabálytalan szerelmiháromszög-történet, hol idilli, hol drámai fordulatokkal, a két nő által írt ilyen-olyan szövegek szilánkdarabkáiban tükröződve.

Hasonlóan első, 2006-os könyvéhez?
– A Pókháló csillagkép inkább novellafüzér. Budapest egyetlen napja, benne tizenegy különálló cselekményszál hét-hét időpillanatával (ez ugye, hetvenhét, meseszerűen), időrendben, filmszerű vágásokkal és tárgyilagossággal tálalva. Az Embert enni minden felsorolt ponton mást csinál. Rokon vonása viszont a két könyvnek a többféle olvasási mód lehetősége. Mindkettő alkalmas „klasszikus”, lineáris olvasásra, de alkalmas arra is, hogy ezt fellazítva előre-hátra lapozgassunk bennük, szabadon átformáljuk a tartalomjegyzék kínálta rendet. (Az én ideális olvasóm mindkettőt megteszi persze, felváltva, akár többször is egymás után…) És széles a mozgástér az olvasói erőbefektetés skáláján is: aki pusztán a történet izgalmasságát keresi, éppúgy tartalmas szórakozásra lelhet, mint a stiláris érdekességek vadásza vagy a sorok közé és mögé is tekintő kódfejtő.

A főhős életkorában, foglalkozásában, múltjában erősen emlékeztet a szerzőre – viszont nő. Hogy is van ez akkor?
– Hogy én vagyok-e a regénybeli Éva? Hogyne. Ő az ez egyik lehetséges énem. Az írást a szabadságvágy mozgatja, és persze a kíváncsiság. Írás közben szabadon kipróbálható mindaz, ami az életben nem. Agatha Christie sosem ölt meg senkit – bízzunk benne –, iszonyúan érdekelhette viszont, milyen is lehetne egy gyilkos bőrében létezni, vagy akár az áldozatéban. Én sem voltam még nő – ahogy nem vagyok szobrász sem, aki tehetségtelenségéért a környezetén áll bosszút, vagy idősödő tolmács, aki rohamos szellemi leépülése elől a múltjába menekül. Nem zsaroltak még meg eltűnt kutyám megtalálói, és egyetlen iskolai feladat sem leplezett le semmiféle sötét titkot sem az életemben. Ezek a figurák (az Embert enni mellékalakjai) mások, mint én, de épp ez a távolság hív elő belőlem mindenféle fontosat és azonosat – és remélhetőleg az olvasóból is. Mindenkiben van egy csipetnyi Bovaryné.




NÉVJEGY
Név: Czéh Zoltán, 1971-ben született Dorogon. Budapesten él, nős, egy kislány édesapja.
Foglalkozás: prózaíró, történész, középiskolai tanár.
Eddig két prózakötete jelent meg, az első „A Pókháló csillagkép” (I.A.T. Kiadó, Bp., 2006).
Történész doktorként a Szovjetunió múltjának kutatója, szakterülete a GULAG története.

Király Eszter: Rómeó úthengere

„Én?” „É-én?” „Vagy… én?” Ezzel kezdem majd a mesélést.

Ééén?

Én adjak számot erről a regényről? Nem lehet. Nincs rálátásom, ugyanis szerepelek benne – mint ahogy ti is mindannyian, Kedves Olvasó Emberek. Ahogy Scarlett Johansson meg Frank Zappa is, meg Tim Roth, Alain Delon, egy Szolzsenyicinre emlékeztető koldus… Akik mindannyian mi vagyunk. Mert az én – az mindig valaki más.

Roland Barthes szerint az olvasó születésének feltétele a szerző halála. Nos, az Embert enni elbeszélője sincs sok könyörülettel a mindenkori szerző (és így önmaga) iránt: az író íróvá válását meg kell előznie nem-írói mivolta pusztulásának. Aki író akar lenni, tudnia kell, mibe kerül ez majd neki.

Az író gyümölcshozó emberevő. Különös, termékeny kannibál. Felfalta, és az utolsó sejtjeiig megemésztette az Embert – különben hogyan másképp lehetne ilyen szívbemarkolóan-torokszorítóan-gyomorforgatóan ismerős és mégis abszurd minden szereplő, fordulat és szó ebben a sokszálú regényben?

Olykor csak egy cigarettamárka (Gauloises), egy Kosztolányi-idézet vagy egy zenekarnév (Duran Duran) köti össze egymással a párhuzamosan létező figurákat, akiket gyakran csak egy pontos időt mutató sütő (mikró, hűtő…), vagy egy az emlékezet utolsó kapaszkodóit biztosító laptop, esetleg a madeleine-süti határoz meg. Az így bekebelezett ember- és utalástömegek (olvasó legyen a talpán…!) mind-mind szöveggé emésztődnek itt, négy nagyobb történetté, tragédiákká és komédiákká, glosszává, karcolattá és költeménnyé, meg persze leggyakrabban novellákká, melyeket sokféleképp el lehet rontani, de csak egy módon lehet tökéletesen megírni. A négy nagyobb szöveg köré pedig öt naplórészlet rajzol keretet, első személyű (és női – mit női, évai! – perspektívájú) elbeszélésmóddal kihordva elbeszélőjét, akinek végső önállóságát az utolsó fejezetben felbukkanó harmadik személyű narráció igazolja.

Ez a magára találás amúgy az Embert enni olvasójával is könnyen megtörténhet. Megadathat neki, hogy ÉN legyen belőle, aki persze mindig valaki más, ugyanakkor (szabadjon meg Kosztolányival szólni, hadd legyek elegáns): milliók közt az egyetlenegy. Én.

Az órámon háromnegyed tíz, a képernyő alján 21:41. Messzebbre alig látok már a szemcsés sötétségben, a fák kontúrjai egyre bizonytalanabbak. A lábam körül cigarettacsikkek, tökmaghéj, meg pár gazdáját vesztett műanyagjáték, filctollal megjelölve. RÓMEÓ ÚTHENGERE – legyen ez az utolsó címötletem. Kezdjen vele valamit, aki akar.

(A dőlt betűvel szedett részek idézetek a regényből.)

Könyvbemutató

A szerző halála? Hát igen.

Olvasunk valamit, novellát, verset, bármit, és közben nem tudjuk, ki is beszél „egészen pontosan” mihozzánk. Jól van ez így, mondják, ne is akarjuk ezt mi tudni: szövegek vannak csupán, hangok és betűk, jelzők és igeidők, maximum különféle teremtett én-ek még – a Szerző fejébe úgysem látunk bele, ő halott. Meghalt, és ezt még ő maga sem igen gondolhatja másképp, hisz írás közben valóban megsemmisült, helyesebben nem volt azonos önmagával, „egészen pontosan” biztosan nem.

Nincsen jelen a Szerző írás közben, és nincs ott műve olvasása közben sem… életre kelhet viszont az átmenet ritka pillanatában, a könyvbemutatón. Életre kelthetik őt a vendégek. A könyvbemutató látogatói ugyanis – némileg paradox módon – nem a Könyvre kíváncsiak elsősorban, arról még úgysem tudnak (szinte) semmit és nem is itt fogják megtudni (alighanem) legfontosabbakat: őket bizony a Szerző vonzza oda.

Hát igen, mondjuk ki: az Embert enni bemutatóján ez történt.

A Szerző a szervezőknek és az érdeklődőknek köszönhetően nagyon is létező alaknak érezhette magát ezen a péntek estén, a zsúfolásig (de komolyan, dugig) megtöltött Nappali Kávézóban. Sokaknak állóhely jutott csak, a kávéjukra is várniuk kellett, de ez nem nagy baj talán. (Sőt!) Lett ugyanis köszöntő, meg felolvasás a regényből, és lett beszélgetés, előbb mikrofonnal, majd mikrofon nélkül; lett dedikálás rokonoknak és barátoknak (az üzletfeleikről nem beszélve), mindenkinek; lett összemosolygás szerkesztővel, grafikussal, fotóssal, lett koccintás sörrel, Unicummal és különféle házi pálinkával: lett Ünnep. A Szerző Ünnepe.

A végén pedig, mielőtt az Embert enni visszavette volna jogos uralmát, megsemmisítve (még stílszerűbben: felfalva) az ő teremtőjét, búcsúzásképpen lehetett még egy nagyot a Szerző vállára csapni: legyek szíves sűrűbben írni ezt-azt, akkor gyakrabban lenne ilyen kellemes életre kelés.

A könyvbemutató itt nézhető meg
és a könyvet itt lehet megvenni