2013. január 8., kedd

Lélekben Londonban

A londoni SHORT FILM FESTIVAL műsorában kerül(t) először bemutatásra Deák Kristóf filmje, a Losing It, amely a Pókháló csillagkép egyik darabja alapján készült. 



http://kristofdeak.co.uk/Losing-It-1

2012. október 11., csütörtök

Czéh Zoltán: Embert enni

Czéh Zoltán: Embert enni

2012. október 11.


Kiadó: Révai Digitális Kiadó
Kiadás éve: 2012
Kategória: szépirodalom
Oldalszám: 304
Ára: 1890 Ft
 
Czéh Zoltán új kötetét olvasva úgy tűnhet, hogy az írók kivétel nélkül mind kannibálok. Kannibálok, hiszen a semmiből valamit teremteni mégsem lehetséges, hiába, hogy az Embert enni egyik jelenetében épp az ellenkezőjét állítja az egyik szereplő. Így tehát marad a mások képletes elfogyasztása, megemésztése és önmagukba építése, ami által végül a művész is meg- vagy újjászülethet. Ezt ugyan már csak én mondom, a borító és a történet(ek) mégis ilyen gondolatokat fakasztottak bennem. És még valami eszembe jutott, ám csak úgy mellékesen: a ma művészetében egyre inkább csak a szentimentális giccs meri felvállalni, hogy foglalkozzon a szerelemmel, ami pedig a lovagkortól fogva egyik központi témája volt az irodalomnak, emiatt viszont másutt – és nem csak a „komoly”, magas irodalom művelőinek alkotásaiban – előtérbe tolakszik a halál, vagy legalábbis annak fenyegető árnya.
 
S hogy miért nem magáról a könyvről beszélek? Az ok alapvetően egyszerű, kicsit mélyebbre ásva mégsem könnyen megfogalmazható. Mondjuk úgy, hogy az egészről túl sok részletet elárulva lelőném a poént, a spoilereket pedig magam sem mindig szeretem. A lényeget talán úgy összegezhetném, hogy egyetlen, összefüggő történetnek nehezen nevezhető, amit a kezünkbe veszünk. Czéh Zoltán már első kötetével a kispróza és a regény közötti határokat feszegette, és most még határozottabban érezni a kísérletező szándékot, a műfaji és bölcseleti tételezettségeket önmagukba és önmaguk ellen fordító struktúra belső játékainak elburjánzását, mígnem voltaképp azt sem tudjuk, hol vagyunk; miféle fikció tükröz miféle valóságot, és egyáltalán mi magunk (az íróval együtt vagy vele kvázi azonosulva) vajon az elképzelt és az objektív világ melyik oldalán állunk.
 
Az elbizonytalanító tényező maga a szerkezet. A könyv öt naplóbejegyzés közé ékelődő négy különálló, azaz csupán stílusában egységes novellából áll, melyek ráadásul kizárólagosan női szemmel és érzékenységgel láttatott történetek. Vagyis már itt megkezdődik a valóság és valószerűség teljes felülírása, ám a tényleges kegyelemdöfést a napló önreflexív, vallomásos tónusának és a beillesztett elbeszélések jóval objektívebb, távolságtartóbb, érzelmileg mégis felkavaró (voltaképp még a tárgyilagosnak tetsző tényrögzítésnél is erőteljesebb emocionális reakciókat kiváltó) hangütésének kontrasztba állítása adja. Magukban a novellákban a stílusminimalizmus számos jegye felfedezhető: a szereplők többnyire félvakon botorkálnak a mindennapok információhiányának útvesztőiben, cselekedeteik sokszor oktalannak (vagyis indokolatlannak) tűnnek, megmagyarázhatatlanok és megmagyarázhatatlanul kegyetlenek és (ön)pusztítóak. A gyakori nézőpontváltások, a többszólamúság ugyanakkor régebbi irányzatok jellegzetességei, ezért még a stílus meghatározásánál is kicsúszik lábunk alól a talaj.
 
A regény (mert másnak végtére is aligha nevezhető e könyv) egészét mégis a művészet és az alkotás (a teremtés) alapvető kérdései határozzák meg, és e problémafelvetés nem korlátozódik szigorúan az irodalomra. Különösen az első novella képző- és filmművészeti utalásai és elmélkedései tágítják a horizontot, de több helyütt találkozhatunk az alkotás anatómiáját boncolgató passzusokkal, áttételesen pedig számos témafej és motívum említése vagy kidolgozása kapcsolható össze az ihlettel és a művészi útkereséssel. És válaszokat egyáltalán nem kapunk, legfeljebb újabb kérdésekkel szembesülünk, de valahol talán pontosan ez az írás lényege és értelme, hiszen ha csupán szórakoztatásra vágynánk, arra ott az esztétikailag legtisztább művészeti ág, a szöveg nélküli zene.
 
Nem feltétlenül könnyű olvasmány tehát az Embert enni, ám Czéh Zoltáné vitathatatlanul újszerű hang a mai magyar irodalomban, mellyel érdemes alaposabban is megismerkedni.
Galamb Zoltán

2012. július 25., szerda

Embert enni - részlet


Franciák és németek, lengyelek és ukránok, de van montenegrói kocsi, van dán és van portugál is, na és persze a MIEINK: van itt minden. Egy londoni taxit idéző veterán. Bőrruhás motorosok dübörgő, baljós menete. Egy osztrák kamion, teletömve baromfival. Elképzelem, ahogy az árokba borul a rakomány, ahogy az (osztrák) állatkák mind kiszabadulnak, és békésen csipegetik a füvet, kapirgálnak a vérbe fagyott (osztrák) tetemek közt. Rám sötétedik. Mintha nem is igazi autóban ülnék, csak szimulátorban. Enni próbálok, fél kézzel és fél szemmel. A sósmogyorót a számmal nyitom ki: a fele az ölemben landol, a másik fele a pedálok körül. A zenét sem sikerül elindítanom. Dudorászgatok magamban. Balra piros-fehér csíkos légzsák lóg petyhüdten. Óvszerreklám? A határ előtt még egy gyors eső, amúgy búcsúzásképpen. Mire beindítom az ablaktörlőt, vége is. A nedves por illata. „Egyedül?” Rám néz, kétszer is összehasonlítja arcomat a fényképen láthatóval, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az. „Jó utat” – dörmögi, mielőtt még én is kételkedni kezdenék az azonosságban. „De a lámpát azért kapcsoljuk eggyel feljebb, ha lehet, jó? Ez csak helyzetjelző.” És benyúl hosszú karjával, és feljebb kapcsolja. „Köszönöm.” Ahogy felengedem a kuplungot, megrezzen a mobilom: átértem, igen, tényleg. HR.
Távoli villámlás köszönt idegenföldön, aztán egy-egy széllökés balról: a természet megmutatja, mire lenne képes, ha igazán komolyan gondolná. Az első fizetőkapu. Sikerül elég közel navigálnom magam a fülkéhez, aztán viszont majdnem forinttal próbálok fizetni az ablakból lemosolygó lánynak. Egy pillanatra összeér a körmünk. „Helló” – mondom neki nemzetköziül, ő csaóval felel. Tankolás valamikor valahol, a kavargó szélben. Majdnem összeütközöm a tükörképemmel, aztán az utolsó pillanatban mégis észlel a fotocella, nyílik az üvegajtó. „Acht” – mondom jó hangosan a pénztárnál, és a biztonság kedvéért az ujjaimmal is mutatom a kút számát. Azt már nem merem megkérdezni, rá lehet-e itt gyújtani valahol.
Most már szól a zene a kocsiban, és ezután minden kép egy-egy dallamhoz tapad, és minden dallam egy-egy képhez. Egy végtelennek tűnő alagút a hatalmas, háromágú ventillátorokkal: I Feel You. People Are People: egy román kamionos, aki vezetés közben (!) kilógatja meztelen ballábát az oldalablakon. Aztán a Higher Love alatt az a fatális letérés a sztrádáról (a mögöttem villogó reflektorok miatt), és máris kint vagyok a semmiben, egy poros-zötyögős mellékúton. A fél kézzel széthajtott térkép nem segít: azt sem tudom, a C4-ben vagy a D2-ben keressem-e magam. TINJAN 12 km. Ha nem lennék ennyire ijedt, még fel is nevetnék. Made in China. Fékezek és megfordulok. Elindulok visszafelé az egyszer már megtett úton – mégis mintha először járnék itt. Kőhíd? Egy folyó? Honnan kerültek ezek ide? Eltűntek viszont az utat szegélyező fák. Mint egy rossz álomjelenet az ötvenes évekből, fekete-fehérben. Végre egy ember: feltornyozott hajú lány ácsorog az árok mellett. Lustán rám pillant, megriszálja rojtos farmersortba bújtatott csípőjét, végül előredőlve puszit dob felém. Hatalmas véres seb az ajka, tőlem fél méterre, ahogy elhúzok mellette. Nem látta volna, hogy egy NŐ ül az autóban? Vagy látta? Nem nézek a visszapillantóba. Lekapcsolom a zenét.
Valami fura, ősi ösztön vezethet, mintha emberi építmények között biztonságosabb volna az ürítés művelete, mint a prérin. Azonnal látszik pedig, hogy embereknek itt nyoma sincs. Elvadult kertek gazt a gaztól elválasztó kőkerítésekkel, mögöttük kiégett, beomlott házak, falaikon harapást idéző gépfegyvernyomok és gyűlölködő felkiáltójelek. Ijesztő némaság. Nem is tudom, mióta guggolhatok már egy megdőlt villanyoszlop mellett, mire sikerül pisilnem. Ha még egy percet kell rá várnom, örökre ott maradok alighanem romok közt. Ezt hívhatják halálközeli élménynek.
A TENGER. Kétszer is észrevettem a szemem sarkából a finom csillámlást a szalagkorláton túl, de nem fordultam balra, ünnepélyesebb pillanatot akarok. Letérek inkább az útról, befarolok egy kocka alakú buszmegálló mögé. Beszíjazva meghallgatom még a Somebody végét, aztán már csak a motorház pattogása marad meg a kabócák zsizsegése a fenyőkön. Hátradöntöm az ülést, kényszerzubbonyként magamra húzom a kardigánt – és már alszom is, „mint akit fejbe vertek”. Már kúszom is előre egy sötét és hideg, barlangszerű mélyedésben, foszladozó kátránypapírral betekert csövek közt, vérző térdekkel és könyökkel, hogy aztán a fejemmel szakítsam át a barlang kijáratát elzáró fátyolsűrű pókhálót, rémülten csapkodom a hajamat, nehogy a pók belém marjon… Honnan jöhetett ez? Álmodhatunk olyasmit, amiről nyilvánvalóan semmiféle „evilági” tapasztalatunk nem lehet? Szúró fejfájással ébredek. Nem nézem meg, mennyit aludtam. Bezárom a kocsit, és lebotorkálok a partra. Hal- és rozsdaszag, meg egy halászhajó teteme, csupaszon felfelé meredő bordákkal, szakállasra rothadt kötelekkel. Mintha engem várt volna a természet: beletelepszem a fotel formájúra kivájt sziklába, és nézem az előadást. A hajnal első fényei a hangszerek, ahogy egymás után belépve színes harmóniává állnak össze – és a fejfájásom azonnal semmivé illan. Csoda.
Nézem a táblát az út mellett. Átjöttem volna Olaszországba? És észre sem vettem? Lehet az? És Szlovénia? Az hova lett? Lazzaretto di Mare. Aprócska halászfalu, húsz-harminc házzal, egy kopott vegyesbolttal, egy makettszerű kis kápolnával, és mögötte a konyhakert méretű temető időmarta, szivaccsá mohosodott sírköveivel. Mindenki alszik még alighanem. A legfrissebben az a két férfi kelhetett, akik a magyar rendszámú kocsi mellett ácsorog most, egyforma munkaruhában, csípőre tett kézzel. Köszönök nekik. Bólintanak. A magasabbik kérdőn rámutat az Opelre. Úgy fehérlik ott szegényke a leanderbokor meg a markológép szorításában, mint valami földet ért ufó. „Útban vagyok? Problem?” A köpcös bonyolult grimasszal felel: no problem, legalábbis lehetett volna nagyobb, de azért így se jó, vagyis hát problem… Most veszem csak észre a bal hátsó kerék mögött tátongó munkagödröt. Ha még egy métert tolatok az éjjel, belezuhanok. „Huhh… Oké, persze, megyek. Sietek.” Elnéző mosollyal a szájukon figyelik, ahogy remegve előbányászom a slusszkulcsot. A magasabbik megkérdezi közben, honnan jöttem. Válaszolok neki. Bólint. Aztán a másik veszi át a szót, nyugat-európai keveréknyelven: „És hová megy?” Az élet nagy kérdései, ugye. Belekezdek egy céltalan mondatba, aztán inkább azt felelem a lábam elé mutatva: ide. „IDE?” Mindketten a poros füvet bámulják. „És… csak így, egyedül?” Rájuk mosolygok, és népszínműbe illő gesztussal megsimogatom a pocakomat. „Nem. Ketten vagyunk, én meg a bébi.”
Tiszta őrület: levezettem vagy nyolcszáz kilométert, többet, mint egész addigi életemben (szinte), behúztam a kéziféket a szakadék szélén – és most buszmegállónak nézem ezt a fémkonténer, az én két kedves munkásemberem ideiglenes lakhelyét. Ide invitálnak be széles karlendítésekkel, mikor megkérdezem, hol lehetne a közelben „tisztálkodni”. „Hát itt, nálunk!” Egymás kezéből tépik ki a bőröndömet, annyira akarnak segíteni a Mamának. Egy zsugorított konyha, vécé, zuhanyzó – az egészet mintha óvodásokra méretezték volna. Bár az a széttárt combú aktmodell ott a frizsider ajtaján… Kétszer verem be tusolás közben a könyököm és egyszer (nagyon) a térdem, de megéri. Újjászületek. A tükör a hasam magasságában. Megnézem: mintha már nőtt is volna. „És most? – kérdi a köpcös. – Megy tovább?” „Megyek – bólintok rá. – Fürödni. A tengerbe.” És felhúzom a pólómat, mutatva, hogy már rajtam is van a fürdőruha. Elismerő hümmögés. Hemingway bennszülöttei meg a nagy fehér asszony. „Hát akkor…” „Arrivederci, signora.” Kezet rázok mindkettővel, keményen, nyújtott karral, mint férfi a férfival. Bezárom az autót, elindulok a part felé. Érzem a tekintetüket a hátamon (nem, nem a fenekemen: a hátamon). Szépnek érzem magam. Lent a halászhajó mellett jut csak eszembe, hogy elfelejtettem odébb állni a gödör mellől.
Apró rákok izegnek-mozognak a csillogó sziklarepedésekben. Kettő közülük összeakad, egymásba gabalyodik – ez lenne a szex az ízeltlábúaknál? Illedelmesen odébb húzódom, nem zavarom őket. A vizet bámulom inkább, meg a halászhajót. A hullámok hol egyenesre fésülik, hol összekócolják a kötelek rojtjait. Itt ülök egy sziklán, a kontinens legszélén. Mögöttem kilométerek ezrein át a szárazföld, városokkal és erdőkkel, hegyekkel, gyárakkal, legelőkkel, előttem pedig a Nagy Víz, harminc centire. Kinyújtom a lábam. Elérem. Hideg. A hajó oldalán fehérlő 06-ról eszembe jut a mobilom. Ha most bekapcsolnám, már Olaszország jelentkezne be. Hívott vajon valaki tegnap este óta? És én kit hívhatnék fel most innen? Kicsodát? És mit mondanék vajon? „Csaó”? „Jó reggelt, Magyarország”? Vagy bele sem szólnék, egyszerűen csak odatartanám a telefont a locsogó hullámok felé? Hanyatt dőlök, lehunyom a szemem. Hallgatom a tengert, meg a kabócákat, akiket nagyon szeretek, imádom őket, rajongok értük, pedig még sosem láttam egyetlenegyet sem közülük.
A záró bekezdés a könyv-metaforáról szól majd. Hogy úgy kellene elkezdeni egy könyvet, ahogy belemerülök a tengerbe, megírni is és elolvasni is. Nem beleloccsanni felhevült testtel, de nem is pipiskedni: szép egyenletesen, lépésről lépésre, bokáig, térdig, derékig, nyakig. Hagyni, hogy lágyan körbeöleljen a szöveg, aztán csak úszni, úszni… Így. Mikor még leér a lábam, leügyeskedem magamról a melltartót, aztán kibújok az alsóból is. Meztelen vagyok. Eszembe jutnak a rákok. Fogom a markomban a fürdőruhát, úgy úszom. Fura érzés. Izgató. Elképzelem magam egy keresztmetszeti rajzon: apró, kalimpáló emberalak a felszínen, alatta meg ott a kéken tátongó, végtelen mélység… Átfordulok a hátamra. Széttárom kezem-lábam, lebegek. A sodródó vízi hulla néma boldogsága. Most fölém került a végtelenség. Felhők. Sirályok. Nyelek egyet, és megint hasra fordulok. Úszom. Előbb mellben, aztán átváltok gyorsra. Egy, két há és négy: kézzel-lábbal darálok, teljes erőből. Most a biológiakönyvbe képzelem magam, megnyúzva, piros meg kék erekkel, lazacrózsaszín izmokkal. Minden negyedik csapás után veszem a levegőt, a jobb oldalon. Marja a só a szememet, de a zátonyok változó helyzetéből így pontosan látom, milyen gyorsan távolodom a parttól. Riasztóan gyorsan. Hátrapillantok a hónom alatt. Ha most megtapogatnám az arcom, mosolyt találnék rajta.

2012. július 6., péntek

Felolvasás a Kelemen Körben, ezúttal A Pókháló csillagképből, kitakarva a könyvvel Gángoly Attilát, a metropolos interjú készítőjét.

2012. július 2., hétfő

Tökéletes akkor lenne, ha jobbra a címlapon kék mezesek ráznák az öklüket, de így is szépen csillog azért.

2012. június 20., szerda

Interjú a könyvről a Metropolban:

Emberfalatkák magyarosan

  • Gángoly Attila
  • 2012-06-18 18:08
Idén jelent meg a Révai Digitális Kiadó gondozásában Czéh Zoltán regénye „Embert enni” címmel, fülszövegében „veszélyes és kihagyhatatlan” találkozásra invitálva az olvasót.
Érdemes megrettennünk a cím és a nem kevésbé baljós borító láttán?
– Előre semmiképp. Ráérünk olvasás közben, amikor magától is bekövetkezik a dolog. Csalok persze: nincsenek a regényben kannibálok, senkit sem tűznek villahegyre – szó szerint legalábbis. Átvitt értelemben annál inkább. Átvitt értelemben minden szereplőm emberevő, ki így, ki úgy. A végletes önzés ösztöne hajtja őket, ez teszi tönkre, de ez is emeli a magasba mindannyiukat. Minden találkozásuk létharc, minden emberi kapcsolatuk a tápláléklánc egy szeme. Önmagában is borzongató mindez, de még tetézheti annak megtapasztalása, mennyire nem fantasztikus ez a regényvilág, hogy milyen könnyedén otthonra lelhet benne az olvasó.

Az Embert enni nem horror tehát. De akkor mi? Ön hogyan kategorizálná a könyvet?
– Én bűnregénynek nevezném a legszívesebben. A bűn teremt közös nevezőt a szereplők sorsában, de nem jogi vagy erkölcsi fogalomként, sokkal inkább puszta „technikai” eszközként. Szentesítheti-e a cél az eszközt, valóban nem fáj-e a másiknak, amit elhallgatunk előle – efféle kérdéseken rágódik a könyv. „Bűnregény” feliratú polc persze (egyelőre) nemigen van a könyvesboltokban… Szerelmes regény? Persze, mindenképp. Vagy lélektani? Igen, az is. És művészregény, és thriller, és riportkönyv a 21. század hajnaláról… Ezek mind szóba jöhetnek, és még sok egyéb. A gond nélkül kategorizálható, „szabályos” könyvek olvasóként is kevéssé vonzanak. Csakis egy nyitott, kíváncsi, kockázatvállaló szövegnek lehet esélye arra, hogy megragadja a valóságot, ledöntse, két vállra fektesse, és mélyen a szeme közé nézzen. Tanítom is az irodalmat, és gyakran tapasztalom, milyen fontos élmény egy-egy ilyen diadal, mikor egy középiskolás egy regényből felpillantva csodálkozik rá valamire.

Apropó, regény: regény egyáltalán az Embert enni? Több különálló szövegből áll, egymást nem folytató történetekkel, más-más helyszínekkel, szereplőkkel…
– És más-más stílussal, számmal-személlyel: nem ilyen a „klasszikus regény”, ez kétségtelen. De olyan sem, mint a Don Quijote, vagy a Moby Dick, netán az Amerikai Psycho. Ezeket nevezném én „nyitott, kíváncsi, kockázatvállaló” regényeknek. Ennek a műfajnak éppen a szabadság a lényege, ahogy az volt húsz, vagy százhatvan, vagy négyszáz évvel ezelőtt is. Nem gondolnám ugyanakkor, hogy az Embert enni történetei ne folytatnák egymást. A könyv egyik főkérdése éppen a „klasszikus” cselekményesség ügye. Hogy miért mesélünk történeteket. Kíváncsiak vagyunk-e a többiek történeteire. Hogy hogyan keletkeznek a mi történeteink, milyen viszonyban vannak azok az emlékeinkkel, vágyainkkal és tetteinkkel. A főszál minden további nélkül elmesélhető a filmajánlók modorában: „A súlyos magánéleti és alkotói válsággal küszködő írónő egy nap tündökletes tehetségre bukkan az egyetemi kreatívírás-szemináriumon. A találkozás egyszerre örömteli és ijesztő: a lány mintha az ő megír(hat)atlan történeteit írná, mintha az ő életéből táplálkozna…” Valami ilyesmi. Ebből bomlik ki aztán egy kissé szabálytalan szerelmiháromszög-történet, hol idilli, hol drámai fordulatokkal, a két nő által írt ilyen-olyan szövegek szilánkdarabkáiban tükröződve.

Hasonlóan első, 2006-os könyvéhez?
– A Pókháló csillagkép inkább novellafüzér. Budapest egyetlen napja, benne tizenegy különálló cselekményszál hét-hét időpillanatával (ez ugye, hetvenhét, meseszerűen), időrendben, filmszerű vágásokkal és tárgyilagossággal tálalva. Az Embert enni minden felsorolt ponton mást csinál. Rokon vonása viszont a két könyvnek a többféle olvasási mód lehetősége. Mindkettő alkalmas „klasszikus”, lineáris olvasásra, de alkalmas arra is, hogy ezt fellazítva előre-hátra lapozgassunk bennük, szabadon átformáljuk a tartalomjegyzék kínálta rendet. (Az én ideális olvasóm mindkettőt megteszi persze, felváltva, akár többször is egymás után…) És széles a mozgástér az olvasói erőbefektetés skáláján is: aki pusztán a történet izgalmasságát keresi, éppúgy tartalmas szórakozásra lelhet, mint a stiláris érdekességek vadásza vagy a sorok közé és mögé is tekintő kódfejtő.

A főhős életkorában, foglalkozásában, múltjában erősen emlékeztet a szerzőre – viszont nő. Hogy is van ez akkor?
– Hogy én vagyok-e a regénybeli Éva? Hogyne. Ő az ez egyik lehetséges énem. Az írást a szabadságvágy mozgatja, és persze a kíváncsiság. Írás közben szabadon kipróbálható mindaz, ami az életben nem. Agatha Christie sosem ölt meg senkit – bízzunk benne –, iszonyúan érdekelhette viszont, milyen is lehetne egy gyilkos bőrében létezni, vagy akár az áldozatéban. Én sem voltam még nő – ahogy nem vagyok szobrász sem, aki tehetségtelenségéért a környezetén áll bosszút, vagy idősödő tolmács, aki rohamos szellemi leépülése elől a múltjába menekül. Nem zsaroltak még meg eltűnt kutyám megtalálói, és egyetlen iskolai feladat sem leplezett le semmiféle sötét titkot sem az életemben. Ezek a figurák (az Embert enni mellékalakjai) mások, mint én, de épp ez a távolság hív elő belőlem mindenféle fontosat és azonosat – és remélhetőleg az olvasóból is. Mindenkiben van egy csipetnyi Bovaryné.




NÉVJEGY
Név: Czéh Zoltán, 1971-ben született Dorogon. Budapesten él, nős, egy kislány édesapja.
Foglalkozás: prózaíró, történész, középiskolai tanár.
Eddig két prózakötete jelent meg, az első „A Pókháló csillagkép” (I.A.T. Kiadó, Bp., 2006).
Történész doktorként a Szovjetunió múltjának kutatója, szakterülete a GULAG története.

2012. június 10., vasárnap

Király Eszter: Rómeó úthengere


„Én?” „É-én?” „Vagy… én?” Ezzel kezdem majd a mesélést.
Ééén?
Én adjak számot erről a regényről? Nem lehet. Nincs rálátásom, ugyanis szerepelek benne – mint ahogy ti is mindannyian, Kedves Olvasó Emberek. Ahogy Scarlett Johansson meg Frank Zappa is, meg Tim Roth, Alain Delon, egy Szolzsenyicinre emlékeztető koldus… Akik mindannyian mi vagyunk. Mert az én – az mindig valaki más.
Roland Barthes szerint az olvasó születésének feltétele a szerző halála. Nos, az Embert enni elbeszélője sincs sok könyörülettel a mindenkori szerző (és így önmaga) iránt: az író íróvá válását meg kell előznie nem-írói mivolta pusztulásának. Aki író akar lenni, tudnia kell, mibe kerül ez majd neki.
Az író gyümölcshozó emberevő. Különös, termékeny kannibál. Felfalta, és az utolsó sejtjeiig megemésztette az Embert – különben hogyan másképp lehetne ilyen szívbemarkolóan-torokszorítóan-gyomorforgatóan ismerős és mégis abszurd minden szereplő, fordulat és szó ebben a sokszálú regényben?
Olykor csak egy cigarettamárka (Gauloises), egy Kosztolányi-idézet vagy egy zenekarnév (Duran Duran) köti össze egymással a párhuzamosan létező figurákat, akiket gyakran csak egy pontos időt mutató sütő (mikró, hűtő…), vagy egy az emlékezet utolsó kapaszkodóit biztosító laptop, esetleg a madeleine-süti határoz meg. Az így bekebelezett ember- és utalástömegek (olvasó legyen a talpán…!) mind-mind szöveggé emésztődnek itt, négy nagyobb történetté, tragédiákká és komédiákká, glosszává, karcolattá és költeménnyé, meg persze leggyakrabban novellákká, melyeket sokféleképp el lehet rontani, de csak egy módon lehet tökéletesen megírni. A négy nagyobb szöveg köré pedig öt naplórészlet rajzol keretet, első személyű (és női – mit női, évai! – perspektívájú) elbeszélésmóddal kihordva elbeszélőjét, akinek végső önállóságát az utolsó fejezetben felbukkanó harmadik személyű narráció igazolja.
Ez a magára találás amúgy az Embert enni olvasójával is könnyen megtörténhet. Megadathat neki, hogy ÉN legyen belőle, aki persze mindig valaki más, ugyanakkor (szabadjon meg Kosztolányival szólni, hadd legyek elegáns): milliók közt az egyetlenegy. Én.
Az órámon háromnegyed tíz, a képernyő alján 21:41. Messzebbre alig látok már a szemcsés sötétségben, a fák kontúrjai egyre bizonytalanabbak. A lábam körül cigarettacsikkek, tökmaghéj, meg pár gazdáját vesztett műanyagjáték, filctollal megjelölve. RÓMEÓ ÚTHENGERE – legyen ez az utolsó címötletem. Kezdjen vele valamit, aki akar.


(A dőlt betűvel szedett részek idézetek a regényből.)