2012. július 25., szerda

Embert enni - részlet


Franciák és németek, lengyelek és ukránok, de van montenegrói kocsi, van dán és van portugál is, na és persze a MIEINK: van itt minden. Egy londoni taxit idéző veterán. Bőrruhás motorosok dübörgő, baljós menete. Egy osztrák kamion, teletömve baromfival. Elképzelem, ahogy az árokba borul a rakomány, ahogy az (osztrák) állatkák mind kiszabadulnak, és békésen csipegetik a füvet, kapirgálnak a vérbe fagyott (osztrák) tetemek közt. Rám sötétedik. Mintha nem is igazi autóban ülnék, csak szimulátorban. Enni próbálok, fél kézzel és fél szemmel. A sósmogyorót a számmal nyitom ki: a fele az ölemben landol, a másik fele a pedálok körül. A zenét sem sikerül elindítanom. Dudorászgatok magamban. Balra piros-fehér csíkos légzsák lóg petyhüdten. Óvszerreklám? A határ előtt még egy gyors eső, amúgy búcsúzásképpen. Mire beindítom az ablaktörlőt, vége is. A nedves por illata. „Egyedül?” Rám néz, kétszer is összehasonlítja arcomat a fényképen láthatóval, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az. „Jó utat” – dörmögi, mielőtt még én is kételkedni kezdenék az azonosságban. „De a lámpát azért kapcsoljuk eggyel feljebb, ha lehet, jó? Ez csak helyzetjelző.” És benyúl hosszú karjával, és feljebb kapcsolja. „Köszönöm.” Ahogy felengedem a kuplungot, megrezzen a mobilom: átértem, igen, tényleg. HR.
Távoli villámlás köszönt idegenföldön, aztán egy-egy széllökés balról: a természet megmutatja, mire lenne képes, ha igazán komolyan gondolná. Az első fizetőkapu. Sikerül elég közel navigálnom magam a fülkéhez, aztán viszont majdnem forinttal próbálok fizetni az ablakból lemosolygó lánynak. Egy pillanatra összeér a körmünk. „Helló” – mondom neki nemzetköziül, ő csaóval felel. Tankolás valamikor valahol, a kavargó szélben. Majdnem összeütközöm a tükörképemmel, aztán az utolsó pillanatban mégis észlel a fotocella, nyílik az üvegajtó. „Acht” – mondom jó hangosan a pénztárnál, és a biztonság kedvéért az ujjaimmal is mutatom a kút számát. Azt már nem merem megkérdezni, rá lehet-e itt gyújtani valahol.
Most már szól a zene a kocsiban, és ezután minden kép egy-egy dallamhoz tapad, és minden dallam egy-egy képhez. Egy végtelennek tűnő alagút a hatalmas, háromágú ventillátorokkal: I Feel You. People Are People: egy román kamionos, aki vezetés közben (!) kilógatja meztelen ballábát az oldalablakon. Aztán a Higher Love alatt az a fatális letérés a sztrádáról (a mögöttem villogó reflektorok miatt), és máris kint vagyok a semmiben, egy poros-zötyögős mellékúton. A fél kézzel széthajtott térkép nem segít: azt sem tudom, a C4-ben vagy a D2-ben keressem-e magam. TINJAN 12 km. Ha nem lennék ennyire ijedt, még fel is nevetnék. Made in China. Fékezek és megfordulok. Elindulok visszafelé az egyszer már megtett úton – mégis mintha először járnék itt. Kőhíd? Egy folyó? Honnan kerültek ezek ide? Eltűntek viszont az utat szegélyező fák. Mint egy rossz álomjelenet az ötvenes évekből, fekete-fehérben. Végre egy ember: feltornyozott hajú lány ácsorog az árok mellett. Lustán rám pillant, megriszálja rojtos farmersortba bújtatott csípőjét, végül előredőlve puszit dob felém. Hatalmas véres seb az ajka, tőlem fél méterre, ahogy elhúzok mellette. Nem látta volna, hogy egy NŐ ül az autóban? Vagy látta? Nem nézek a visszapillantóba. Lekapcsolom a zenét.
Valami fura, ősi ösztön vezethet, mintha emberi építmények között biztonságosabb volna az ürítés művelete, mint a prérin. Azonnal látszik pedig, hogy embereknek itt nyoma sincs. Elvadult kertek gazt a gaztól elválasztó kőkerítésekkel, mögöttük kiégett, beomlott házak, falaikon harapást idéző gépfegyvernyomok és gyűlölködő felkiáltójelek. Ijesztő némaság. Nem is tudom, mióta guggolhatok már egy megdőlt villanyoszlop mellett, mire sikerül pisilnem. Ha még egy percet kell rá várnom, örökre ott maradok alighanem romok közt. Ezt hívhatják halálközeli élménynek.
A TENGER. Kétszer is észrevettem a szemem sarkából a finom csillámlást a szalagkorláton túl, de nem fordultam balra, ünnepélyesebb pillanatot akarok. Letérek inkább az útról, befarolok egy kocka alakú buszmegálló mögé. Beszíjazva meghallgatom még a Somebody végét, aztán már csak a motorház pattogása marad meg a kabócák zsizsegése a fenyőkön. Hátradöntöm az ülést, kényszerzubbonyként magamra húzom a kardigánt – és már alszom is, „mint akit fejbe vertek”. Már kúszom is előre egy sötét és hideg, barlangszerű mélyedésben, foszladozó kátránypapírral betekert csövek közt, vérző térdekkel és könyökkel, hogy aztán a fejemmel szakítsam át a barlang kijáratát elzáró fátyolsűrű pókhálót, rémülten csapkodom a hajamat, nehogy a pók belém marjon… Honnan jöhetett ez? Álmodhatunk olyasmit, amiről nyilvánvalóan semmiféle „evilági” tapasztalatunk nem lehet? Szúró fejfájással ébredek. Nem nézem meg, mennyit aludtam. Bezárom a kocsit, és lebotorkálok a partra. Hal- és rozsdaszag, meg egy halászhajó teteme, csupaszon felfelé meredő bordákkal, szakállasra rothadt kötelekkel. Mintha engem várt volna a természet: beletelepszem a fotel formájúra kivájt sziklába, és nézem az előadást. A hajnal első fényei a hangszerek, ahogy egymás után belépve színes harmóniává állnak össze – és a fejfájásom azonnal semmivé illan. Csoda.
Nézem a táblát az út mellett. Átjöttem volna Olaszországba? És észre sem vettem? Lehet az? És Szlovénia? Az hova lett? Lazzaretto di Mare. Aprócska halászfalu, húsz-harminc házzal, egy kopott vegyesbolttal, egy makettszerű kis kápolnával, és mögötte a konyhakert méretű temető időmarta, szivaccsá mohosodott sírköveivel. Mindenki alszik még alighanem. A legfrissebben az a két férfi kelhetett, akik a magyar rendszámú kocsi mellett ácsorog most, egyforma munkaruhában, csípőre tett kézzel. Köszönök nekik. Bólintanak. A magasabbik kérdőn rámutat az Opelre. Úgy fehérlik ott szegényke a leanderbokor meg a markológép szorításában, mint valami földet ért ufó. „Útban vagyok? Problem?” A köpcös bonyolult grimasszal felel: no problem, legalábbis lehetett volna nagyobb, de azért így se jó, vagyis hát problem… Most veszem csak észre a bal hátsó kerék mögött tátongó munkagödröt. Ha még egy métert tolatok az éjjel, belezuhanok. „Huhh… Oké, persze, megyek. Sietek.” Elnéző mosollyal a szájukon figyelik, ahogy remegve előbányászom a slusszkulcsot. A magasabbik megkérdezi közben, honnan jöttem. Válaszolok neki. Bólint. Aztán a másik veszi át a szót, nyugat-európai keveréknyelven: „És hová megy?” Az élet nagy kérdései, ugye. Belekezdek egy céltalan mondatba, aztán inkább azt felelem a lábam elé mutatva: ide. „IDE?” Mindketten a poros füvet bámulják. „És… csak így, egyedül?” Rájuk mosolygok, és népszínműbe illő gesztussal megsimogatom a pocakomat. „Nem. Ketten vagyunk, én meg a bébi.”
Tiszta őrület: levezettem vagy nyolcszáz kilométert, többet, mint egész addigi életemben (szinte), behúztam a kéziféket a szakadék szélén – és most buszmegállónak nézem ezt a fémkonténer, az én két kedves munkásemberem ideiglenes lakhelyét. Ide invitálnak be széles karlendítésekkel, mikor megkérdezem, hol lehetne a közelben „tisztálkodni”. „Hát itt, nálunk!” Egymás kezéből tépik ki a bőröndömet, annyira akarnak segíteni a Mamának. Egy zsugorított konyha, vécé, zuhanyzó – az egészet mintha óvodásokra méretezték volna. Bár az a széttárt combú aktmodell ott a frizsider ajtaján… Kétszer verem be tusolás közben a könyököm és egyszer (nagyon) a térdem, de megéri. Újjászületek. A tükör a hasam magasságában. Megnézem: mintha már nőtt is volna. „És most? – kérdi a köpcös. – Megy tovább?” „Megyek – bólintok rá. – Fürödni. A tengerbe.” És felhúzom a pólómat, mutatva, hogy már rajtam is van a fürdőruha. Elismerő hümmögés. Hemingway bennszülöttei meg a nagy fehér asszony. „Hát akkor…” „Arrivederci, signora.” Kezet rázok mindkettővel, keményen, nyújtott karral, mint férfi a férfival. Bezárom az autót, elindulok a part felé. Érzem a tekintetüket a hátamon (nem, nem a fenekemen: a hátamon). Szépnek érzem magam. Lent a halászhajó mellett jut csak eszembe, hogy elfelejtettem odébb állni a gödör mellől.
Apró rákok izegnek-mozognak a csillogó sziklarepedésekben. Kettő közülük összeakad, egymásba gabalyodik – ez lenne a szex az ízeltlábúaknál? Illedelmesen odébb húzódom, nem zavarom őket. A vizet bámulom inkább, meg a halászhajót. A hullámok hol egyenesre fésülik, hol összekócolják a kötelek rojtjait. Itt ülök egy sziklán, a kontinens legszélén. Mögöttem kilométerek ezrein át a szárazföld, városokkal és erdőkkel, hegyekkel, gyárakkal, legelőkkel, előttem pedig a Nagy Víz, harminc centire. Kinyújtom a lábam. Elérem. Hideg. A hajó oldalán fehérlő 06-ról eszembe jut a mobilom. Ha most bekapcsolnám, már Olaszország jelentkezne be. Hívott vajon valaki tegnap este óta? És én kit hívhatnék fel most innen? Kicsodát? És mit mondanék vajon? „Csaó”? „Jó reggelt, Magyarország”? Vagy bele sem szólnék, egyszerűen csak odatartanám a telefont a locsogó hullámok felé? Hanyatt dőlök, lehunyom a szemem. Hallgatom a tengert, meg a kabócákat, akiket nagyon szeretek, imádom őket, rajongok értük, pedig még sosem láttam egyetlenegyet sem közülük.
A záró bekezdés a könyv-metaforáról szól majd. Hogy úgy kellene elkezdeni egy könyvet, ahogy belemerülök a tengerbe, megírni is és elolvasni is. Nem beleloccsanni felhevült testtel, de nem is pipiskedni: szép egyenletesen, lépésről lépésre, bokáig, térdig, derékig, nyakig. Hagyni, hogy lágyan körbeöleljen a szöveg, aztán csak úszni, úszni… Így. Mikor még leér a lábam, leügyeskedem magamról a melltartót, aztán kibújok az alsóból is. Meztelen vagyok. Eszembe jutnak a rákok. Fogom a markomban a fürdőruhát, úgy úszom. Fura érzés. Izgató. Elképzelem magam egy keresztmetszeti rajzon: apró, kalimpáló emberalak a felszínen, alatta meg ott a kéken tátongó, végtelen mélység… Átfordulok a hátamra. Széttárom kezem-lábam, lebegek. A sodródó vízi hulla néma boldogsága. Most fölém került a végtelenség. Felhők. Sirályok. Nyelek egyet, és megint hasra fordulok. Úszom. Előbb mellben, aztán átváltok gyorsra. Egy, két há és négy: kézzel-lábbal darálok, teljes erőből. Most a biológiakönyvbe képzelem magam, megnyúzva, piros meg kék erekkel, lazacrózsaszín izmokkal. Minden negyedik csapás után veszem a levegőt, a jobb oldalon. Marja a só a szememet, de a zátonyok változó helyzetéből így pontosan látom, milyen gyorsan távolodom a parttól. Riasztóan gyorsan. Hátrapillantok a hónom alatt. Ha most megtapogatnám az arcom, mosolyt találnék rajta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése