Franciák és
németek, lengyelek és ukránok, de van montenegrói kocsi, van dán és van
portugál is, na és persze a MIEINK: van itt minden. Egy londoni taxit idéző
veterán. Bőrruhás motorosok dübörgő, baljós menete. Egy osztrák kamion,
teletömve baromfival. Elképzelem, ahogy az árokba borul a rakomány, ahogy az
(osztrák) állatkák mind kiszabadulnak, és békésen csipegetik a füvet,
kapirgálnak a vérbe fagyott (osztrák) tetemek közt. Rám sötétedik. Mintha nem
is igazi autóban ülnék, csak szimulátorban. Enni próbálok, fél kézzel és fél
szemmel. A sósmogyorót a számmal nyitom ki: a fele az ölemben landol, a másik
fele a pedálok körül. A zenét sem sikerül elindítanom. Dudorászgatok magamban.
Balra piros-fehér csíkos légzsák lóg petyhüdten. Óvszerreklám? A határ előtt
még egy gyors eső, amúgy búcsúzásképpen. Mire beindítom az ablaktörlőt, vége
is. A nedves por illata. „Egyedül?” Rám néz, kétszer is összehasonlítja arcomat
a fényképen láthatóval, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az. „Jó utat” –
dörmögi, mielőtt még én is kételkedni kezdenék az azonosságban. „De a lámpát
azért kapcsoljuk eggyel feljebb, ha lehet, jó? Ez csak helyzetjelző.” És benyúl
hosszú karjával, és feljebb kapcsolja. „Köszönöm.” Ahogy felengedem a
kuplungot, megrezzen a mobilom: átértem, igen, tényleg. HR.
Távoli villámlás
köszönt idegenföldön, aztán egy-egy széllökés balról: a természet megmutatja,
mire lenne képes, ha igazán komolyan gondolná. Az első fizetőkapu. Sikerül elég
közel navigálnom magam a fülkéhez, aztán viszont majdnem forinttal próbálok
fizetni az ablakból lemosolygó lánynak. Egy pillanatra összeér a körmünk.
„Helló” – mondom neki nemzetköziül, ő csaóval felel. Tankolás valamikor
valahol, a kavargó szélben. Majdnem összeütközöm a tükörképemmel, aztán az
utolsó pillanatban mégis észlel a fotocella, nyílik az üvegajtó. „Acht” –
mondom jó hangosan a pénztárnál, és a biztonság kedvéért az ujjaimmal is
mutatom a kút számát. Azt már nem merem megkérdezni, rá lehet-e itt gyújtani
valahol.
Most már szól a
zene a kocsiban, és ezután minden kép egy-egy dallamhoz tapad, és minden dallam
egy-egy képhez. Egy végtelennek tűnő alagút a hatalmas, háromágú
ventillátorokkal: I Feel You. People Are
People: egy román kamionos, aki vezetés közben (!) kilógatja meztelen
ballábát az oldalablakon. Aztán a Higher
Love alatt az a fatális letérés a sztrádáról (a mögöttem villogó
reflektorok miatt), és máris kint vagyok a semmiben, egy poros-zötyögős
mellékúton. A fél kézzel széthajtott térkép nem segít: azt sem tudom, a C4-ben
vagy a D2-ben keressem-e magam. TINJAN 12 km. Ha nem lennék ennyire ijedt, még fel is
nevetnék. Made in China. Fékezek és megfordulok. Elindulok visszafelé az
egyszer már megtett úton – mégis mintha először járnék itt. Kőhíd? Egy folyó?
Honnan kerültek ezek ide? Eltűntek viszont az utat szegélyező fák. Mint egy
rossz álomjelenet az ötvenes évekből, fekete-fehérben. Végre egy ember:
feltornyozott hajú lány ácsorog az árok mellett. Lustán rám pillant,
megriszálja rojtos farmersortba bújtatott csípőjét, végül előredőlve puszit dob
felém. Hatalmas véres seb az ajka, tőlem fél méterre, ahogy elhúzok mellette.
Nem látta volna, hogy egy NŐ ül az autóban? Vagy látta? Nem nézek a
visszapillantóba. Lekapcsolom a zenét.
Valami fura, ősi
ösztön vezethet, mintha emberi építmények között biztonságosabb volna az ürítés
művelete, mint a prérin. Azonnal látszik pedig, hogy embereknek itt nyoma
sincs. Elvadult kertek gazt a gaztól elválasztó kőkerítésekkel, mögöttük
kiégett, beomlott házak, falaikon harapást idéző gépfegyvernyomok és gyűlölködő
felkiáltójelek. Ijesztő némaság. Nem is tudom, mióta guggolhatok már egy
megdőlt villanyoszlop mellett, mire sikerül pisilnem. Ha még egy percet kell rá
várnom, örökre ott maradok alighanem romok közt. Ezt hívhatják halálközeli
élménynek.
A TENGER.
Kétszer is észrevettem a szemem sarkából a finom csillámlást a szalagkorláton
túl, de nem fordultam balra, ünnepélyesebb pillanatot akarok. Letérek inkább az
útról, befarolok egy kocka alakú buszmegálló mögé. Beszíjazva meghallgatom még
a Somebody végét, aztán már csak a
motorház pattogása marad meg a kabócák zsizsegése a fenyőkön. Hátradöntöm az
ülést, kényszerzubbonyként magamra húzom a kardigánt – és már alszom is, „mint
akit fejbe vertek”. Már kúszom is előre egy sötét és hideg, barlangszerű
mélyedésben, foszladozó kátránypapírral betekert csövek közt, vérző térdekkel
és könyökkel, hogy aztán a fejemmel szakítsam át a barlang kijáratát elzáró
fátyolsűrű pókhálót, rémülten csapkodom a hajamat, nehogy a pók belém marjon…
Honnan jöhetett ez? Álmodhatunk olyasmit, amiről nyilvánvalóan semmiféle
„evilági” tapasztalatunk nem lehet? Szúró fejfájással ébredek. Nem nézem meg,
mennyit aludtam. Bezárom a kocsit, és lebotorkálok a partra. Hal- és
rozsdaszag, meg egy halászhajó teteme, csupaszon felfelé meredő bordákkal,
szakállasra rothadt kötelekkel. Mintha engem várt volna a természet:
beletelepszem a fotel formájúra kivájt sziklába, és nézem az előadást. A hajnal
első fényei a hangszerek, ahogy egymás után belépve színes harmóniává állnak
össze – és a fejfájásom azonnal semmivé illan. Csoda.
Nézem a táblát
az út mellett. Átjöttem volna Olaszországba? És észre sem vettem? Lehet az? És
Szlovénia? Az hova lett? Lazzaretto di
Mare. Aprócska halászfalu, húsz-harminc házzal, egy kopott vegyesbolttal,
egy makettszerű kis kápolnával, és mögötte a konyhakert méretű temető időmarta,
szivaccsá mohosodott sírköveivel. Mindenki alszik még alighanem. A
legfrissebben az a két férfi kelhetett, akik a magyar rendszámú kocsi mellett
ácsorog most, egyforma munkaruhában, csípőre tett kézzel. Köszönök nekik.
Bólintanak. A magasabbik kérdőn rámutat az Opelre. Úgy fehérlik ott szegényke a
leanderbokor meg a markológép szorításában, mint valami földet ért ufó. „Útban
vagyok? Problem?” A köpcös bonyolult grimasszal felel: no problem, legalábbis
lehetett volna nagyobb, de azért így se jó, vagyis hát problem… Most veszem
csak észre a bal hátsó kerék mögött tátongó munkagödröt. Ha még egy métert
tolatok az éjjel, belezuhanok. „Huhh… Oké, persze, megyek. Sietek.” Elnéző
mosollyal a szájukon figyelik, ahogy remegve előbányászom a slusszkulcsot. A
magasabbik megkérdezi közben, honnan jöttem. Válaszolok neki. Bólint. Aztán a
másik veszi át a szót, nyugat-európai keveréknyelven: „És hová megy?” Az élet nagy
kérdései, ugye. Belekezdek egy céltalan mondatba, aztán inkább azt felelem a
lábam elé mutatva: ide. „IDE?” Mindketten a poros füvet bámulják. „És… csak
így, egyedül?” Rájuk mosolygok, és népszínműbe illő gesztussal megsimogatom a
pocakomat. „Nem. Ketten vagyunk, én meg a bébi.”
Tiszta őrület:
levezettem vagy nyolcszáz kilométert, többet, mint egész addigi életemben
(szinte), behúztam a kéziféket a szakadék szélén – és most buszmegállónak nézem
ezt a fémkonténer, az én két kedves munkásemberem ideiglenes lakhelyét. Ide
invitálnak be széles karlendítésekkel, mikor megkérdezem, hol lehetne a
közelben „tisztálkodni”. „Hát itt, nálunk!” Egymás kezéből tépik ki a
bőröndömet, annyira akarnak segíteni a Mamának. Egy zsugorított konyha, vécé,
zuhanyzó – az egészet mintha óvodásokra méretezték volna. Bár az a széttárt
combú aktmodell ott a frizsider ajtaján… Kétszer verem be tusolás közben a
könyököm és egyszer (nagyon) a térdem, de megéri. Újjászületek. A tükör a hasam
magasságában. Megnézem: mintha már nőtt is volna. „És most? – kérdi a köpcös. –
Megy tovább?” „Megyek – bólintok rá. – Fürödni. A tengerbe.” És felhúzom a
pólómat, mutatva, hogy már rajtam is van a fürdőruha. Elismerő hümmögés.
Hemingway bennszülöttei meg a nagy fehér asszony. „Hát akkor…” „Arrivederci,
signora.” Kezet rázok mindkettővel, keményen, nyújtott karral, mint férfi a
férfival. Bezárom az autót, elindulok a part felé. Érzem a tekintetüket a
hátamon (nem, nem a fenekemen: a hátamon). Szépnek érzem magam. Lent a
halászhajó mellett jut csak eszembe, hogy elfelejtettem odébb állni a gödör
mellől.
Apró rákok
izegnek-mozognak a csillogó sziklarepedésekben. Kettő közülük összeakad,
egymásba gabalyodik – ez lenne a szex az ízeltlábúaknál? Illedelmesen odébb
húzódom, nem zavarom őket. A vizet bámulom inkább, meg a halászhajót. A
hullámok hol egyenesre fésülik, hol összekócolják a kötelek rojtjait. Itt ülök
egy sziklán, a kontinens legszélén. Mögöttem kilométerek ezrein át a
szárazföld, városokkal és erdőkkel, hegyekkel, gyárakkal, legelőkkel, előttem pedig
a Nagy Víz, harminc centire. Kinyújtom a lábam. Elérem. Hideg. A hajó oldalán
fehérlő 06-ról eszembe jut a mobilom. Ha most bekapcsolnám, már Olaszország
jelentkezne be. Hívott vajon valaki tegnap este óta? És én kit hívhatnék fel
most innen? Kicsodát? És mit mondanék vajon? „Csaó”? „Jó reggelt,
Magyarország”? Vagy bele sem szólnék, egyszerűen csak odatartanám a telefont a
locsogó hullámok felé? Hanyatt dőlök, lehunyom a szemem. Hallgatom a tengert,
meg a kabócákat, akiket nagyon szeretek, imádom őket, rajongok értük, pedig még
sosem láttam egyetlenegyet sem közülük.
A záró bekezdés
a könyv-metaforáról szól majd. Hogy úgy kellene elkezdeni egy könyvet, ahogy
belemerülök a tengerbe, megírni is és elolvasni is. Nem beleloccsanni felhevült
testtel, de nem is pipiskedni: szép egyenletesen, lépésről lépésre, bokáig,
térdig, derékig, nyakig. Hagyni, hogy lágyan körbeöleljen a szöveg, aztán csak
úszni, úszni… Így. Mikor még leér a
lábam, leügyeskedem magamról a melltartót, aztán kibújok az alsóból is.
Meztelen vagyok. Eszembe jutnak a rákok. Fogom a markomban a fürdőruhát, úgy
úszom. Fura érzés. Izgató. Elképzelem magam egy keresztmetszeti rajzon: apró,
kalimpáló emberalak a felszínen, alatta meg ott a kéken tátongó, végtelen
mélység… Átfordulok a hátamra. Széttárom kezem-lábam, lebegek. A sodródó vízi
hulla néma boldogsága. Most fölém került a végtelenség. Felhők. Sirályok.
Nyelek egyet, és megint hasra fordulok. Úszom. Előbb mellben, aztán átváltok
gyorsra. Egy, két há és négy: kézzel-lábbal darálok, teljes erőből. Most a
biológiakönyvbe képzelem magam, megnyúzva, piros meg kék erekkel,
lazacrózsaszín izmokkal. Minden negyedik csapás után veszem a levegőt, a jobb
oldalon. Marja a só a szememet, de a zátonyok változó helyzetéből így pontosan
látom, milyen gyorsan távolodom a parttól. Riasztóan gyorsan. Hátrapillantok a
hónom alatt. Ha most megtapogatnám az arcom, mosolyt találnék rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése