Czéh Zoltán: Embert enni
2012. október 11.
Kiadó: Révai Digitális Kiadó
Kiadás éve: 2012
Kategória: szépirodalom
Kiadás éve: 2012
Kategória: szépirodalom
Oldalszám: 304
Ára: 1890 Ft
Czéh
Zoltán új kötetét olvasva úgy tűnhet, hogy az írók kivétel nélkül mind
kannibálok. Kannibálok, hiszen a semmiből valamit teremteni mégsem
lehetséges, hiába, hogy az Embert enni egyik jelenetében épp az
ellenkezőjét állítja az egyik szereplő. Így tehát marad a mások képletes
elfogyasztása, megemésztése és önmagukba építése, ami által végül a
művész is meg- vagy újjászülethet. Ezt ugyan már csak én mondom, a
borító és a történet(ek) mégis ilyen gondolatokat fakasztottak bennem.
És még valami eszembe jutott, ám csak úgy mellékesen: a ma művészetében
egyre inkább csak a szentimentális giccs meri felvállalni, hogy
foglalkozzon a szerelemmel, ami pedig a lovagkortól fogva egyik központi
témája volt az irodalomnak, emiatt viszont másutt – és nem csak a
„komoly”, magas irodalom művelőinek alkotásaiban – előtérbe tolakszik a
halál, vagy legalábbis annak fenyegető árnya.
S
hogy miért nem magáról a könyvről beszélek? Az ok alapvetően egyszerű,
kicsit mélyebbre ásva mégsem könnyen megfogalmazható. Mondjuk úgy, hogy
az egészről túl sok részletet elárulva lelőném a poént, a spoilereket
pedig magam sem mindig szeretem. A lényeget talán úgy összegezhetném,
hogy egyetlen, összefüggő történetnek nehezen nevezhető, amit a kezünkbe
veszünk. Czéh Zoltán már első kötetével a kispróza és a regény közötti
határokat feszegette, és most még határozottabban érezni a kísérletező
szándékot, a műfaji és bölcseleti tételezettségeket önmagukba és önmaguk
ellen fordító struktúra belső játékainak elburjánzását, mígnem
voltaképp azt sem tudjuk, hol vagyunk; miféle fikció tükröz miféle
valóságot, és egyáltalán mi magunk (az íróval együtt vagy vele kvázi
azonosulva) vajon az elképzelt és az objektív világ melyik oldalán
állunk.
Az elbizonytalanító tényező maga a
szerkezet. A könyv öt naplóbejegyzés közé ékelődő négy különálló, azaz
csupán stílusában egységes novellából áll, melyek ráadásul kizárólagosan
női szemmel és érzékenységgel láttatott történetek. Vagyis már itt
megkezdődik a valóság és valószerűség teljes felülírása, ám a tényleges
kegyelemdöfést a napló önreflexív, vallomásos tónusának és a
beillesztett elbeszélések jóval objektívebb, távolságtartóbb, érzelmileg
mégis felkavaró (voltaképp még a tárgyilagosnak tetsző tényrögzítésnél
is erőteljesebb emocionális reakciókat kiváltó) hangütésének kontrasztba
állítása adja. Magukban a novellákban a stílusminimalizmus számos jegye
felfedezhető: a szereplők többnyire félvakon botorkálnak a mindennapok
információhiányának útvesztőiben, cselekedeteik sokszor oktalannak
(vagyis indokolatlannak) tűnnek, megmagyarázhatatlanok és
megmagyarázhatatlanul kegyetlenek és (ön)pusztítóak. A gyakori
nézőpontváltások, a többszólamúság ugyanakkor régebbi irányzatok
jellegzetességei, ezért még a stílus meghatározásánál is kicsúszik
lábunk alól a talaj.
A regény (mert másnak végtére
is aligha nevezhető e könyv) egészét mégis a művészet és az alkotás (a
teremtés) alapvető kérdései határozzák meg, és e problémafelvetés nem
korlátozódik szigorúan az irodalomra. Különösen az első novella képző-
és filmművészeti utalásai és elmélkedései tágítják a horizontot, de több
helyütt találkozhatunk az alkotás anatómiáját boncolgató passzusokkal,
áttételesen pedig számos témafej és motívum említése vagy kidolgozása
kapcsolható össze az ihlettel és a művészi útkereséssel. És válaszokat
egyáltalán nem kapunk, legfeljebb újabb kérdésekkel szembesülünk, de
valahol talán pontosan ez az írás lényege és értelme, hiszen ha csupán
szórakoztatásra vágynánk, arra ott az esztétikailag legtisztább
művészeti ág, a szöveg nélküli zene.
Nem feltétlenül könnyű olvasmány tehát az Embert enni, ám Czéh Zoltáné vitathatatlanul újszerű hang a mai magyar irodalomban, mellyel érdemes alaposabban is megismerkedni.
Galamb Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése