2012. június 20., szerda

Interjú a könyvről a Metropolban:

Emberfalatkák magyarosan

  • Gángoly Attila
  • 2012-06-18 18:08
Idén jelent meg a Révai Digitális Kiadó gondozásában Czéh Zoltán regénye „Embert enni” címmel, fülszövegében „veszélyes és kihagyhatatlan” találkozásra invitálva az olvasót.
Érdemes megrettennünk a cím és a nem kevésbé baljós borító láttán?
– Előre semmiképp. Ráérünk olvasás közben, amikor magától is bekövetkezik a dolog. Csalok persze: nincsenek a regényben kannibálok, senkit sem tűznek villahegyre – szó szerint legalábbis. Átvitt értelemben annál inkább. Átvitt értelemben minden szereplőm emberevő, ki így, ki úgy. A végletes önzés ösztöne hajtja őket, ez teszi tönkre, de ez is emeli a magasba mindannyiukat. Minden találkozásuk létharc, minden emberi kapcsolatuk a tápláléklánc egy szeme. Önmagában is borzongató mindez, de még tetézheti annak megtapasztalása, mennyire nem fantasztikus ez a regényvilág, hogy milyen könnyedén otthonra lelhet benne az olvasó.

Az Embert enni nem horror tehát. De akkor mi? Ön hogyan kategorizálná a könyvet?
– Én bűnregénynek nevezném a legszívesebben. A bűn teremt közös nevezőt a szereplők sorsában, de nem jogi vagy erkölcsi fogalomként, sokkal inkább puszta „technikai” eszközként. Szentesítheti-e a cél az eszközt, valóban nem fáj-e a másiknak, amit elhallgatunk előle – efféle kérdéseken rágódik a könyv. „Bűnregény” feliratú polc persze (egyelőre) nemigen van a könyvesboltokban… Szerelmes regény? Persze, mindenképp. Vagy lélektani? Igen, az is. És művészregény, és thriller, és riportkönyv a 21. század hajnaláról… Ezek mind szóba jöhetnek, és még sok egyéb. A gond nélkül kategorizálható, „szabályos” könyvek olvasóként is kevéssé vonzanak. Csakis egy nyitott, kíváncsi, kockázatvállaló szövegnek lehet esélye arra, hogy megragadja a valóságot, ledöntse, két vállra fektesse, és mélyen a szeme közé nézzen. Tanítom is az irodalmat, és gyakran tapasztalom, milyen fontos élmény egy-egy ilyen diadal, mikor egy középiskolás egy regényből felpillantva csodálkozik rá valamire.

Apropó, regény: regény egyáltalán az Embert enni? Több különálló szövegből áll, egymást nem folytató történetekkel, más-más helyszínekkel, szereplőkkel…
– És más-más stílussal, számmal-személlyel: nem ilyen a „klasszikus regény”, ez kétségtelen. De olyan sem, mint a Don Quijote, vagy a Moby Dick, netán az Amerikai Psycho. Ezeket nevezném én „nyitott, kíváncsi, kockázatvállaló” regényeknek. Ennek a műfajnak éppen a szabadság a lényege, ahogy az volt húsz, vagy százhatvan, vagy négyszáz évvel ezelőtt is. Nem gondolnám ugyanakkor, hogy az Embert enni történetei ne folytatnák egymást. A könyv egyik főkérdése éppen a „klasszikus” cselekményesség ügye. Hogy miért mesélünk történeteket. Kíváncsiak vagyunk-e a többiek történeteire. Hogy hogyan keletkeznek a mi történeteink, milyen viszonyban vannak azok az emlékeinkkel, vágyainkkal és tetteinkkel. A főszál minden további nélkül elmesélhető a filmajánlók modorában: „A súlyos magánéleti és alkotói válsággal küszködő írónő egy nap tündökletes tehetségre bukkan az egyetemi kreatívírás-szemináriumon. A találkozás egyszerre örömteli és ijesztő: a lány mintha az ő megír(hat)atlan történeteit írná, mintha az ő életéből táplálkozna…” Valami ilyesmi. Ebből bomlik ki aztán egy kissé szabálytalan szerelmiháromszög-történet, hol idilli, hol drámai fordulatokkal, a két nő által írt ilyen-olyan szövegek szilánkdarabkáiban tükröződve.

Hasonlóan első, 2006-os könyvéhez?
– A Pókháló csillagkép inkább novellafüzér. Budapest egyetlen napja, benne tizenegy különálló cselekményszál hét-hét időpillanatával (ez ugye, hetvenhét, meseszerűen), időrendben, filmszerű vágásokkal és tárgyilagossággal tálalva. Az Embert enni minden felsorolt ponton mást csinál. Rokon vonása viszont a két könyvnek a többféle olvasási mód lehetősége. Mindkettő alkalmas „klasszikus”, lineáris olvasásra, de alkalmas arra is, hogy ezt fellazítva előre-hátra lapozgassunk bennük, szabadon átformáljuk a tartalomjegyzék kínálta rendet. (Az én ideális olvasóm mindkettőt megteszi persze, felváltva, akár többször is egymás után…) És széles a mozgástér az olvasói erőbefektetés skáláján is: aki pusztán a történet izgalmasságát keresi, éppúgy tartalmas szórakozásra lelhet, mint a stiláris érdekességek vadásza vagy a sorok közé és mögé is tekintő kódfejtő.

A főhős életkorában, foglalkozásában, múltjában erősen emlékeztet a szerzőre – viszont nő. Hogy is van ez akkor?
– Hogy én vagyok-e a regénybeli Éva? Hogyne. Ő az ez egyik lehetséges énem. Az írást a szabadságvágy mozgatja, és persze a kíváncsiság. Írás közben szabadon kipróbálható mindaz, ami az életben nem. Agatha Christie sosem ölt meg senkit – bízzunk benne –, iszonyúan érdekelhette viszont, milyen is lehetne egy gyilkos bőrében létezni, vagy akár az áldozatéban. Én sem voltam még nő – ahogy nem vagyok szobrász sem, aki tehetségtelenségéért a környezetén áll bosszút, vagy idősödő tolmács, aki rohamos szellemi leépülése elől a múltjába menekül. Nem zsaroltak még meg eltűnt kutyám megtalálói, és egyetlen iskolai feladat sem leplezett le semmiféle sötét titkot sem az életemben. Ezek a figurák (az Embert enni mellékalakjai) mások, mint én, de épp ez a távolság hív elő belőlem mindenféle fontosat és azonosat – és remélhetőleg az olvasóból is. Mindenkiben van egy csipetnyi Bovaryné.




NÉVJEGY
Név: Czéh Zoltán, 1971-ben született Dorogon. Budapesten él, nős, egy kislány édesapja.
Foglalkozás: prózaíró, történész, középiskolai tanár.
Eddig két prózakötete jelent meg, az első „A Pókháló csillagkép” (I.A.T. Kiadó, Bp., 2006).
Történész doktorként a Szovjetunió múltjának kutatója, szakterülete a GULAG története.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése